Kostas Karyotakis | Seis Poemas

By | 15:21 Leave a Comment
έξι ποιήματα1

Traducción del griego de Luis Alberto Vittor
Universidad Argentina John F. Kennedy
Copyright © 2015 de la Traducción Ediciones del Timonel
Todos los derechos reservados
Copyright © 2015 de la presente edición de Analecta Literaria



1. Ταφοι

Ελένη Σ. Λάμαρη, 1878-1912 
Ποιήτρια και μουσικός. 
Επέθανε με τους φριχτώτερους πόνους στο σώμα 
και με τη μεγαλύτερη γαλήνη στην ψυχή.

Νεκροταφειο αθηνων


Πόση ησυχία δωπέρα βασιλεύει!
Οι τάφοι λες κι αυτοί χαμογελούνε,
ενώ με κεφαλαία σιγά μιλούνε
οι νεκροί γράμματα, βαθιά στα ερέβη.

Από κει, στην καρδιά μας που ειρηνεύει,
με απλά θέλουνε λόγια ν' ανεβούνε.
Μα το παράπονο, ή ό,τι κι αν πούνε
-- τόσο έφυγαν μακριά -- δε χρησιμεύει.

Είναι όλος, να, διασταυρωμένα δύο
ξύλα ο Μαρτζώκης. Να ο Βασιλειάδης,
ένα μεγάλο πέτρινο βιβλίο.

Και μια πλάκα στη χλόη μισοκρυμμένη
— έτσι τώρα τη συμβολίζει ο Άδης —
να η Λάμαρη, ποιήτρια ξεχασμένη.



1. TUMBAS

Helena S. Lamari, 1878-1912
Poeta y músico.
Murió con el más terrible dolor en su cuerpo
y la paz más grande en su alma.

Cementerio de Atenas


¡Cuánta tranquilidad reina aquí!
Como si las tumbas también sonrieran,
mientras que los muertos hablan en voz baja
con mayúsculas, sumidos en la oscuridad.

De allí quieren resucitar con palabras simples
en nuestros corazones pacíficos.
Pero su queja, o cuánto ellos digan,
— Se han ido tan lejos — es inútil.

Es todo lo que hay, hay dos tirantes de madera
Cruzados para Martzokis. Y para Basílides,
sólo hay un gran libro de piedra.

Y una placa medio escondida entre las hierbas
—Por lo tanto ahora está simbolizando el Hades—
Para Lamari, una poeta olvidada.


2. Βραδυ



Τα παιδάκια που παίζουν στ' ανοιξιάτικο δείλι
μια ιαχή μακρυσμένη --
τ' αεράκι που λόγια με των ρόδων τα χείλη
ψιθυρίζει και μένει,

τ' ανοιχτά παραθύρια που ανασαίνουν την ώρα,
η αδειανή κάμαρά μου,
ένα τραίνο που θα 'ρχεται από μια άγνωστη χώρα,
τα χαμένα όνειρά μου,

οι καμπάνες που σβήνουν, και το βράδυ που πέφτει
ολοένα στην πόλη,
στων ανθρώπων την όψη, στ' ουρανού τον καθρέφτη,
στη ζωή μου τώρα όλη...


2. NOCHE


Los niños jugando en la tarde de primavera
— un grito lejano —,
la brisa que susurra palabras con los labios
de las rosas, y persiste;

las ventanas abiertas que respiran el instante,
mi alcoba vacía,
un tren que llega desde un país extraño,
mis sueños perdidos;

las campanas que cesan, y la noche que crece
cada vez más en la ciudad,
en los rostros de la gente, en el espejo del cielo,
y ahora en mi vida toda...



3. Ιδανικοί Αυτόχειρες


Γυρίζουν το κλειδί στην πόρτα, παίρνουν
τα παλιά, φυλαγμένα γράμματά τους,
διαβάζουν ήσυχα, κι έπειτα σέρνουν
για τελευταία φορά τα βήματά τους.

Ήταν η ζωή τους, λένε, τραγωδία.
Θεέ μου, το φριχτό γέλιο των ανθρώπων,
τα δάκρυα, ο ιδρώς, η νοσταλγία
των ουρανών, η ερημία των τόπων.

Στέκονται στο παράθυρο, κοιτάνε
τα δέντρα, τα παιδιά, πέρα τη φύση,
τους μαρμαράδες που σφυροκοπάνε,
τον ήλιο που για πάντα θέλει δύσει.

Όλα τελείωσαν. Το σημείωμα να το,
σύντομο, απλό, βαθύ, καθώς ταιριάζει,
αδιαφορία, συγχώρηση γεμάτο
για κείνον που θα κλαίει και θα διαβάζει.

Βλέπουν τον καθρέφτη, βλέπουν την ώρα,
ρωτούν αν είναι τρέλα τάχα ή λάθος,
«όλα τελείωσαν» ψιθυρίζουν «τώρα»,
πώς θ’ αναβάλουν βέβαιοι κατά βάθος.



3. SUICIDAS IDEALES


Hacen girar la llave para abrir la puerta
Y sacan sus viejas cartas bien guardadas,
Las leen con tranquilidad
Y luego arrastran sus pasos
Pesadamente por última vez.

La vida, dicen, es una tragedia.
Dios, la espantosa carcajada de los hombres,
Y las lágrimas, el sudor, la nostalgia
De los cielos,
Los lugares desiertos.

Se quedan ante las ventanas, contemplando
A los niños, los árboles, la naturaleza,
Los marmolistas machacando la piedra,
El sol que se quiere ocultar para siempre.

Todo ha concluido. Aquí está la carta:
Concisa, sencilla pero profunda,
Como debe ser, llena de indiferencia y perdón
para quien habrá de leer y llorar.

Se ven en el espejo. Miran la hora.
Preguntan si es una locura, tal vez un error.
«Todo ha terminado», susurran, «ahora»;
En el fondo, seguramente, van a posponerlo.



4. Πρέβεζα 

Θάνατος είναι οι κάργιες
που χτυπιούνται στους μαύρους τοίχους και στα κεραμίδια,
θάνατος οι γυναίκες που αγαπιούνται
καθώς να καθαρίζανε κρεμμύδια.

Θάνατος οι λεροί κι ασήμαντοι δρόμοι,
με τα λαμπρά μεγάλα ονόματά τους,
ο ελαιώνας γύρω η θάλασσα κι ακόμη
ο ήλιος θάνατος μες στους θανάτους.

Θάνατος κι ο αστυνόμος που διπλώνει
για να ζυγίσει μια ελλειπή μερίδα,
θάνατος τα ζουμπούλια στο μπαλκόνι
κι ο δάσκαλος με την εφημερίδα.

Βάσις φρουρά εξηκονταρχία Πρεβέζης.
Την Κυριακή θ' ακούσουμε την μπάντα.
Επήρα ένα βιβλιάριο τραπέζης,
πρώτη κατάθεσης δραχμαί τριάντα.

Περπατώντας αργά στην προκυμαία
"Υπάρχω" λες κι ύστερα "Δεν υπάρχεις".
Φτάνει το πλοίο υψωμένη σημαία.
Ίσως έρχεται ο κύριος νομάρχης.

Αν τουλάχιστον, μέσα στους ανθρώπους
ένας πέθαινε από αηδία...
Σιωπηλοί, θλιμμένοι, με σεμνούς τρόπους,
θα διασκεδάζαμε όλοι στην κηδεία.


4. PRÉVEZA

Muerte son los grajos que dan aletazos
contra los negros muros y los tejados,
muerte son las mujeres que hacen el amor
como si pelaran cebollas.
Muerte son las sucias, anodinas calles
con sus ilustres y pomposos nombres,
los olivos que circundan el mar, y aún
el sol, muerte entre los muertos.
Muerte es el policía que inspecciona,
en la balanza, una ración faltante,
muerte son los jacintos colgando de un balcón
y el maestro que lee el periódico.
Base, Guarnición, Regimiento de Préveza.
El domingo iremos a oír la banda.
El pasado lunes abrí una cuenta de ahorro,
Mi primer depósito: treinta dracmas.
Caminando lentamente por el paseo marítimo,
«¿existo?», pregunto, y luego respondo: «¡no existo!».
El barco está arribando. Izada está la bandera.
Tal vez asista a la llegada del señor Prefecto.
Si al menos, entre tantos hombres,
alguno muriera de puro asco…
Silenciosos, de duelo, con modales humildes,
todos nos divertiríamos en su funeral.



5. ΚΥΡΙΑΚΗ

Ὁ ἥλιος ψηλότερα θ᾿ ἀνέβει
σήμερα πού ῾ναι Κυριακή.
Φυσάει τὸ ἀγέρι καὶ σαλεύει
μιὰ θημωνιὰ στὸ λόφο ἐκεῖ.
Τὰ γιορτινὰ θὰ βάλουν, κι ὅλοι
θά ῾χουν ἀνάλαφρη καρδιά:
κοίτα στὸ δρόμο τὰ παιδιά,
κοίταξε τ᾿ ἄνθη στὸ περβόλι.
Τώρα καμπάνες ποὺ χτυπᾶνε
εἶναι ὁ θεὸς ἀληθινός.
Πέρα τὰ σύννεφα σκορπᾶνε
καὶ μεγαλώνει ὁ οὐρανός.
Ἄσε τὸν κόσμο στὴ χαρά του
κι ἔλα, ψυχή μου, νὰ σοῦ πῶ,
σὰν τραγουδάκι χαρωπό,
ἕνα τραγούδι τοῦ θανάτου.


5. DOMINGO


El sol subió hasta lo más alto
Hoy que es Domingo.
El viento sopla y agita
Un pajar en aquella colina.
Se pondrá festivo, y todos
Tendrán un corazón jubiloso:
mira a los niños en la calle,
Observa a las flores en el jardín.
Ahora el llamado de las campanas
En realidad es de Dios.
Más allá, las Nubes se dispersan
y crece el cielo.
Deja que el mundo se regocije
y ven, mi alma, a entonar
algo parecido a una tonadilla alegre:
una canción de la muerte.


6. Σάββατο βράδυ


Σάββατο βράδυ: ανοίγουνε στο δρόμο σα λουλούδια
οι απλές καρδιές, παθητικά ν’ ανέβουνε τραγούδια
που για τη χαρά ή τον απαλό του έρωτα ψάλλουν πόνο,
ενώ για μένα η εβδομάδα ετελείωσε και μόνο.


6.SÁBADO DE NOCHE


Sábado de noche: como flores se abren en la calle
Los corazones simples, elevando cánticos emotivos
Para la alegría o el suave dolor del amor,
Mientras que para mí la semana sólo ha llegado a su fin.






1.  El título en griego pertenece al traductor que lo ha escogido para presentar su selección bajo un título general.  Estos poemas que publicamos forman parte de la Antología de Poesía Griega Antigua y Moderna que reúne poemas de poetas épicos y líricos griegos antiguos y poetas modernos seleccionados y traducidos para una edición bilingüe, con estudio preliminar, notas del aparato erudito y bibliografía de Luis Alberto Vittor, aun en preparación. Para la edición presente, hemos quitado las notas y referencias biobibliográficas, dejando los textos originales en griego.
Entrada más reciente Entrada antigua Inicio

0 comentarios: